2016. november 12., szombat

AZ ÚRHOZ KÖZELEDJETEK - NE FELEKEZETET ÉPÍTSETEK

Jézus azt mondta, hogy elérkezett az Isten országa, vagyis itt, ma, minden Földön élő ember számára megnyílt az ajtó Ő rajta keresztül közvetlenül a Mennybe való belépésre. Ehhez nem kell megvárnunk a földi életből való kiköltözés pillanatát, hanem a szellemünkben már most, e világi létünk során átélhetjük ezt a csodát. Arra buzdított, hogy térjünk rá (térjünk meg) a hitnek erre az útjára, amely az Ő testének önfeláldozásán keresztül közvetlenül bevezet minket az Atya örök királyságába, a Magasságba, vagyis a vallási szertartások időszakának végét jelző kárpit mögé, az örökkévaló élet világába.
Nincs üdvözítő egyház, nincs üdvözítő felekezet Jézus Krisztus személye és alázattal véghezvitt lemondása, áldozathozatala helyett, amely kiválthatná az egyén közvetlen, személyes közeledését Istenhez kizárólag a Fiún keresztül. Sőt, a Zsidó13;13 szerint ki kell mennünk a felekezetek szokásainak, ceremóniáinak a táborán kívülre ahhoz, hogy a közvetlen találkozást Istennel megéljük. A számunkra elérhető egyedüli hiteles kép Istenről az Ő megtestesült Fia, akit ma csak a Szent Szellem tud a szívünk elé rajzolni. Annak képe tehát a szellemünkben jön létre, nem festményeken vagy szobrokon keresztül válik láthatóvá a számunkra. Vagyis nem tárgyi eszközökön, ábrázolásokon és nem egyházi tanokon keresztül ragadható meg számunkra, hanem egyedül a Szent Szellem által közvetített evangélium rajzolatán keresztül, amelyet ha beengedünk és táplálkozunk vele, akkor belénk metszi, bensőnkbe vési az Ő fantasztikus természetét, karakterét, ábrázatát – különös tekintettel az Ő alázatára, jóindulatára vonatkozóan, amely testet öltött a Fiúban, aki az Istennek adománya és jótéteménye mindannyiunk számára. Az Ő szellemi rajzolatán keresztül pecsételi meg Isten a mi bensőnket, hogy szívünkben hordozzuk lenyomatát, és Ő rá nézve változzunk el az Ő hasonlatosságára, legyünk új emberré, váljunk Krisztusivá – azaz kereszténnyé.
Illés tüze, amely a földi dimenzió kárpitján, az államegyházi szervezetek világán túlról, a mennyből szállt alá, a keresztről való beszéd isteni bolondságából származó isteni erőnek a tüze volt. Vagyis a világ és annak vallásai által gyalázott, alázatában és az ellene vétkezők iránti jóakaratának a szolgálatában a kínhalála végső pillanatáig kitartó Megváltóé. Mert az Istennek erőtlensége erősebb minden isteni alázatot nélkülöző vallási igyekezetnek az emberi szervezetté átváltozott hamis istenképénél, bálványképénél.
A Fiú, a Krisztus lemondott a Magasságban birtokolt isteni életminőségről, a halhatatlanságról, a romolhatatlanságról, a hiánytalanságról és elismertségről. Emberré lett, halandóvá, romlandó testben, elviselve e földi lét során az ellene vétkezők megvetését, bántalmazását, úgy, hogy közben megmaradt a bántalmazóinak való szolgálat elvégzésében alázattal és nem hibáztatott senkit a neki fájdalmat okozók közül. Sőt, túl azon, hogy nem kívánta a neki kárt okozók kárát, vesztét, pusztulását, még jót kívánva számukra, jót is tett mindnyájukkal és önmagát adta adományul, ajándékul, mennyei életül és minden örök áldásul a számunkra.
Az Ő alázata lett mi nekünk az Ő testén szegekkel ütött sebeinek a nyílásán keresztül az egyetlen megnyílt ajtó és út, amelyen keresztül van bemenetelünk az Atyához. Egyedül Ő méltó arra, hogy mindenek uruknak ismerjék el és nevezzék Őt. Nem vihetünk semmit Isten elé Ő rajta kívül. Semmilyen vallási felekezeti liturgia és tan betartására nem hivatkozhatunk, és azzal nem dicsekedhetünk és az Atya világába be nem juthatunk.
Az Isten országába lépj be tehát közvetlenül Jézuson és áldozatán keresztül! Hagyd ott a felekezeti szabályok és normák farigcsálását, az e világi és egyházszervezeti karrier képmásait! Tedd, amit Mózes is tett! A Krisztus gyalázatáért hagyd el Egyiptom gazdagságát.
Az Isten országát eltakaró kárpit kettészakadt, az Út nyitva áll: Nyitott Hit!
Ezt hirdetjük Neked szeretettel itt a Biblia-körben, a Nyitott Hit Klubban 2 hetente:
Keddenként 18:00 – 19:00 óra között, VII. Dob u. 29.
Erzsébetvárosi Művelődési Ház – Kuckó

Az Egyház jövőjét illetően az alábbi bejegyzésben olvashatsz meggyőződésünkről:

Szeretettel:
Bakonyvári Szabolcs

Korábbi blog bejegyzéseket pedig az alábbi elérhetőségeken találsz:


2016. október 23., vasárnap

MERRE TOVÁBB EGYHÁZ?



Sokan kérdezik.
Az újjászületett kereszténység fordulóponthoz érkezett.
Egyre több hívő véli úgy, hogy a szervezett egyház keretei között idegen hangok szólnak hozzá, melyek nem a mennyei sátor örök életének a legelőjére vezérelnek, nem a Jó Pásztor hív általuk (Ján.10;1-5), hanem pusztán földi, e világi felekezet intézményeibe invitálnak.
A kárpiton túli, mennyei szint az egyházi szolgálatok leple alatt, a média szereplések hangos zajának felszíne mögött lassan eltűnik a karizmatikus gyülekezetekből. Pontosan ugyanúgy, ahogy azt Ezékiel próféta leírta, amikor látomásban látta az Úr dicsőségének eltávozását a Templomról. Fokozatosan, lépésről-lépésre.
Ahogy Illés bujdosásakor nem volt az Úr az erős szélben, úgy tűnik el ma az emberi érvényesülés rabságába esett egyházszervezetből. Ahogy nem volt a földindulásban sem, úgy tűnik el ma a saját vallási rendszerüket/felekezetüket/sátrukat hirdető tanítók szolgálatából. Ahogy nem volt a tűzben sem, úgy tűnik el ma minden klérusra és laikusokra szakadt nikolaita közösségből.
Az Úr újat cselekszik.
Az egyháztörténelmet végig kísérte az a jelenség, hogy Isten minden megnyilvánulására egy földi intézményesüléssel válaszolt. Templomokat hozott létre a mártírok sírjain. Szerzetesrendeket alapított egyes „szentek” nevében. Felekezeteket hozott létre a reformátorok tettein. Ezekből minden esetben egy Istentől eltávolodott, üres formalizmus jött létre.
Amikor Péter a Máté 17-ben leírt történetben meglátta a megdicsőült Jézus Krisztust és ennek hatására sátrat akart építeni neki (Mózesnek és Illésnek is), akkor az Atya az égből egyértelműen kijelentette az akaratát ezzel kapcsolatban, hogy: NEM!
Ahogyan a Názáreti Jézus azért jött el, hogy még a Mózesi Törvényen alapuló, de e világi sátor (vallási rendszer, felekezet) szolgálatának is véget vessen, ugyanúgy minden más vallás e világi sátorépítését és szolgálatát is elvesse, elutasítsa: Mert megnyitotta a Mennyet!
Nem építhetem sem a saját, sem más személy szolgálatának a földi sátrát: intézményesülését, felekezetté válását, az e világba történő integrálódását, világi értelemben vett sikerét. Isten azért adta az Ő Fiát, hogy kihívjon bennünket a világból. Nem azért, hogy az egyház, ill. egyes szolgálatok érdekeire, intézmények alapítására való hivatkozással vissza integrálódjunk ebbe a világba. Jézusnak a hívőkre vonatkozó szavai, miszerint ne ezen a világon gyűjtsünk kincseket, közösségi szinten ugyanúgy érvényesek. Az Egyháznak nem feladata a földi javak megszerzése és felhalmozása. Ez ellentétes Isten Igéjével, kötöttséget eredményez és zsákutcába vezet. Az Egyháznak nem lehet célja, sem módszere a világ szabályrendszerébe illeszkedő terjeszkedés, vagyis az intézményeken (iskolák, média, alapítványok, stb.) keresztül megvalósuló letelepedés, sátorépítés ebben a világban. „Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük” (Zsidó13;14). Az Istenhez vezető út nem vezet egyetlen földi intézményen, felekezeten, sátron keresztül sem, egyedül a Názáreti Jézus Krisztus megáldozott testén keresztül, amit közvetlen, személyes hit által lehet megragadni és a világból, valamint az elvilágiasodott felekezetekből kivonulva, a pusztán áthaladva lehet azon csak járni. Mózesnek ki kellet jönni az egyiptomi típusú vallási rendszerből is, ugyanúgy, ahogy Ábrahámnak is a káldeus vallási közösség gyakorlatából.
Ma újra Exodus zajlik. Egy korábbi megújulási hullámnak át kell adnia a helyét egy másiknak. Ennek a másiknak még nem látható a formája és éppen ettől lesz az Úr számára használható. Ahogy Zakariás prófétálta a második templom felépülésekor: „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én Szellememmel! Azt mondja a Seregeknek Ura” (Zak.4;6). Nem eddig megszokott módon, nem a világban befolyással bíró intézményeken keresztül, nem gazdasági eszközök által, nem bemerevedett felekezeti eljárások szerint.
Én elindultam ennek az Exodusnak az útján. Amikor megtértem, nem földi dimenzióért tértem meg. A mennyei haza, az örök város motivált. Úgy döntöttem, hogy nem fordulok vissza, megyek tovább. Így vagyunk ezzel már néhányan, akik számára az kezd körvonalazódni, hogy:
Kivonulunk a felekezeti sémákból és nem kívánunk a jövőben sem soha hivatalosan elfogadott, bejelentett vallási közösséggé válni, nem leszünk soha e világi felekezet – Az Úrért.
Vállaljuk ennek mindenkori társadalmi következményeit – az Úrért.
Találkozóink időzítését, sűrűségét, rendszerességét és lefolyását az Úr vezetése szerint folyamatosan alakítjuk – az Úrért.
Amennyiben találkozóinkon a létszám rendszeresen 30 fő körül mozog, tovább osztódunk, és hálózatszerűen éljük meg a közösséget egymással – az Úrért.
Találkozóink helyszínéül nem kívánunk egyházi tulajdonú ingatlant szerezni, hanem kisebb, alacsony költségű bérleményeket veszünk igénybe, amely csökkenti a kiszolgáltatottságot és az anyagi terheket. Szükség esetén magán tulajdonainkat tudjuk átadni erre a célra – az Úrért.
Nem hozunk létre hivatalos intézményeket, nem szerzünk, és nem halmozunk fel „egyházi” javakat – az Úrért.
Egyenlőre, ennyit látunk abból, ami előttünk van a földi dimenzióban, de nem erre fókuszálunk, hanem Arra, aki útnyitóul már bement oda, ahova mi is tartunk és ahol szellemünkben már bent tartózkodunk, az Atya királyságába.
Ha érdeklünk, megtalálsz bennünket:
Biblia Kör
Bakonyvári Szabolcs
bakonyvari.sz@gmail.com

2016. október 2., vasárnap

ELJÖTT AZ IDŐ ...



Eljött az idő, 30 év közös út után. Leszállok egy hajóról, amely már nem vihet tovább és én sem húzhatom árbócain a vitorlát. Elhagyom a Hit Gyülekezetét, annak szervezetét, felekezetét.
Indokaim egy része megtalálható a 3 korábbi blog bejegyzésemben. Ezért ezeket itt tovább nem részletezem. A lelkiismeretem, a Biblia ismeretem és a Krisztussal való személyes közösségem alapján hoztam meg ezt a döntésem, és az a meggyőződésem, hogy ez a hajó jelenleg rossz irányba halad. A folyamat nem ma kezdődött, mára viszont úgy tűnik, hogy a hajóért történő minden jó szándékom és igyekezetem előtt is lezárultak a csatornák.
A közös továbbhaladás előtt nem az képez akadályt, hogy egy közösségben vannak hiányosságok, vagy hibák. Hol nincsenek? A hibák téves mechanizmusokká intézményesülése, „megszentelése”, dogmákká fejlődése viszont már komoly gát.
Egy vezető tekintélyének valós értékeken kell alapulnia, amik az utóbbi évek nyilvánosság előtt elhangzott sorozatos csúsztatásai miatt erősen devalválódtak.
A Hit Gyülekezete, ill. annak vezetője által folyamatosan gyártott ellenségképek mögül egyre gyakrabban bukkannak elő ártatlan arcok.
A létszámnövekedéssel, intézményesüléssel együtt megszűntek a személyes kapcsolatoknak, hiteles bizonyságoknak korábban teret adó budapesti házi csoportok, kis közösségek, visszaszorulnak az építő jellegű személyes kapcsolatok.
A lelkészi szolgálatot betöltőkkel aláíratott hűségnyilatkozat felváltotta a megtérés és újjászületés által megalapozott Isten iránti elkötelezettséget. Helyébe egy ember és egy szervezet iránti lojalitást állított.
Az igehirdetés elsőbbségét felváltotta a Vidám Vasárnap talk-show – ja, az aktuálpolitika, és a gyűjtés.
A 80-as évek végén a gyülekezet által még elutasított és kimondottan károsnak ítélt „elektronikus egyház” (ld. pl. Jim Bakker, Jimmy Swaggart botrány. stb.) mára elsődleges tere lett a gyülekezet „működésének”.
A nemzetközi szintű karizmatikus vezetőknek a Római Pápával való együttműködését a 90-es években még elutasító pásztorunk ma ünnepelve üdvözli Kenneth Copeland és más újjászületett egyházfők behódolását a katolikus egyház főméltósága előtt.
Az intézményesülés során beépült emberi, szervezeti normák, szabályok mára már erőteljesen felülírják, elerőtlenítik különösen a testvéri kapcsolatok vonatkozásában Isten parancsolatát (Máté15).
Ezek csak szemelvényszerű felsorolások, kiegészítései korábbi blog bejegyzéseimnek, nem kívánok részletesebben elmélyedni most a távozásom okaiban.
Annyit fűzök még hozzá talán, hogy mind a 3 megelőző blog iratomat elküldtem legelőször Németh Sándornak, Morvay Péternek, Surjányi Csabának, a Hit Gyülekezete központi irodájának, a Vidám Vasárnapnak és a gyülekezetből általam ismert érettebb keresztényeknek. Ezen kívül a gyülekezetből már ugyan eltávozott, de mégis érintett néhány személynek és facebook-os kapcsolatomnak. Semmit nem írtam, tettem titokban, valakinek a háta mögött. Az írásaimat nem küldtem el sem világiaknak, sem sajtónak.
Amit a távozásommal kapcsolatban még mondani akarok, az inkább az, hogy senkinek a személye felé a gyülekezetben nincs bennem neheztelés, vagy rosszindulat. Az írásaimat, blog jegyzeteimet is az Egyház hajójának a segítése motiválta. Ha bárki úgy érzi, hogy szeretne ezzel kapcsolatban érdeklődni nálam, akkor tegye bátran, nyitott vagyok mindenkinek a jóhiszemű megkeresése irányában.
Írj nekem a bakonyvari.sz@gmail.com címre, ill. megtalálható vagyok a kb. 3-4 éve a HGY-től függetlenül működő keresztény kis csoportban Budapesten: http://nyitotthit.blogspot.hu/ .
Mintegy utóiratként hadd adjam még hírül ezen a nevezetes napon, hogy nem veszek részt ma ebben a népszavazásnak csúfolt bohózatban, vagyis azt támogatom, hogy ne legyen érvényes.
Az Európai Uniót a 2. világháború után azért hozták létre, hogy a nemzetek végre ne háborúval akarják rendezni érdekellentéteiket, hanem párbeszéddel. Ha ez szétesik anélkül, hogy kész lenne helyette egy igazoltan jobb együttműködési rendszer, akkor a párbeszéd helyett marad a káosz, és ismét marad az erő, az erőszak, a nacionalizmus és a háború. Ezzel játszik ma az, aki a hangulatkeltés, a demokratikus intézményrendszer lejáratása mellett kampányol. Orbán Viktor azért meri ezt megtenni, mert tudja, hogy az Uniónak ma semmilyen jogi eszköze nincs arra, hogy őt kitegye. Vagyis bármeddig elmehet az uszításban. Ellenségkép nélkül pedig összeomlik a rendszere.
Visszatérve: Én most egy felekezet földi hajójáról leszálltam. A Krisztus bárkáján, a vele való azonosulás Mennybe vezető hajóján haladok tovább. Nem felekezetek üdvözítenek, Akiben bízom, az visz engem tovább. Nincs más megváltó, csak Jézus Krisztus és Ő az egyetlen út az Atyához.
Írta:                                                                            Budapest, 2016.10.02.
Bakonyvári Szabolcs

2016. szeptember 17., szombat

A Hit, a Gyülekezet és az Adomány



A Hit, a Gyülekezet és az Adomány
Vallomás…, ha tényleg érdekel
Rég óta ismert történet a Bibliában Káin és Ábel áldozata. Az egyiket elfogadta Isten, a másikat nem. Káin azt hitte, hogy ő adhat valamit Istennek, Ábel viszont meglátta a bensőjében, hogy Isten az, aki adományt ad az embernek és az általa vitt bárányban Isten ajándékára mutatott rá, aki a Krisztus.  Ő Isten jótéteménye, az egyedüli, aki utat nyit számunkra a Mennybe.
Bibliai példázattal élve az irgalmas szamaritánus történetében mi vagyunk a kifosztott, kirabolt, félholt rászorulók és az Atya maga az irgalmas szamaritánus, aki ránk költötte el mindenét. A pénz, amit a fogadósnak adott, a kötszer és olaj, amivel bekötözte és bekente a sebeinket, a barom, amelyikre bennünket ráhelyezett, az mind Krisztus. Vagyis, amikor én Isten elé járulok, csak Ábel hozzáállása szerint, a Krisztust tudom felmutatni az Atyának, akit maga az Atya adományozott oda én nekem, én nem tudok adni semmit, csak az Atya adományát tudom felmutatni és neki adni ezért minden dicsőséget.
Az Ószövetségben vitt minden áldozat felajánlásának csak az adott értéket, hogy előre tekintve, a Krisztus eljövetelét hirdette, az Ő áldozatának előképe volt. Ha ezt kivennénk belőlük, akkor Káin hamis áldozatával teljesen egyenlővé lennének és a Törvény időszaka alatt Isten számtalanszor utasította el éppen ezért népének áldozatait. A Názáreti Jézus Krisztus megjelenésével és áldozatával az előképek időszakának pedig teljesen vége lett.
A Zsidókhoz írt levél 7. része külön a tizeddel kapcsolatban is megállapítja, hogy az ószövetségi törvény szerinti tized fizetés időszakának vége van és helyette most már más van.
Jézus Krisztus eljövetele előtt kb. 400 évvel, az ószövetségi törvény szerinti tizedfizetés idején vajon Malakiás próféta (Mal.3;8) melyik tizedfizetést kérhette számon Isten népétől? Az ószövetségit,…vagy az újszövetségit? Malakiás a törvény alatt lévőktől kérte számon a törvény szerinti tized fizetést.
Lévi fiai a családok elsőszülötteit váltották ki a papi hivatás gyakorlására az Ószövetségben. Az Újszövetségben Jézus Krisztus az elsőszülöttek kiváltója, a lévitai papság ezzel megszűnt. Megkezdődött Jézus Krisztus papságának az időszaka, ahol Ő maga az adomány, a tized is. Ő egyszerre a pap, aki viszi az adományt és egyszerre maga az adomány is (sőt még az elsőszülött is, az Atya elsőszülöttje és elsőszülött a halottak közül).
Amennyiben mi, újjászületett hívők mindannyian, Jézus Krisztus főpap mellett újszövetségi papok is vagyunk, nem vihetünk más ajándékot Isten elé, csak amint Ábel is, Isten nekünk ajándékozott adományát vihetjük. Nem adhatunk mást egymásnak sem, mint Akit Isten adott adományként mi nekünk. Az Újszövetségben tehát a pap is, az ajándék is, vagyis a tized is maga Jézus Krisztus.
Az újszövetségi adományozásnak, tizedfizetésnek a mércéje tehát nem az Ószövetség betűje. Nem a számtani pontosság, a kimaradhatatlan rendszeresség, nem is egy földi dimenzióban értelmezhető célközönség. Hanem annak elismerése, hogy az adomány Jézus Krisztus, akit az Atya adott a mi számunkra és én nem adhatok semmit, csak Ő rá mutathatok rá. Minden ilyen „ábeli” motivációból történő „jótett” megfelel az Újszövetség mérőzsinórjának, függetlenül az összeg nagyságától, idejétől, rendszerességétől-rendszertelenségétől, a segítségnyújtás formájától, módjától, célközönségétől, stb.
Abban a pillanatban, hogy bármely cselekedetem, jótettem, ajándékom kapcsán dicsekedni kezdek, számon kérek, másokat nem méltányolok, nem látom magamhoz képest különbnek még a bűnösnek látszó embertársamat is, nem tudok a személyemet érintő sérelmekre jóindulattal, áldással reagálni, nem tudok szolgaként viszonyulni az engem bántalmazók irányába, akkor az újszövetségi mércétől eltértem.
Ha a Malakiás feddése szerinti, vagyis az ószövetségi törvény betűje szerinti tizedfizetés külsőséges, formai mércéjét tekintem irányadónak, akkor a Galata5;4 szerint elszakadok a Krisztus szerinti helyes cselekedetektől, vagyis az újszövetségi tizedfizetéstől.
A Lukács18;9-14-ben leírt történet a farizeus és a vámszedő imájáról jól mutatja mindezt. A mára már pejoratív jelzővé vált farizeus attól negatív szereplője a történetnek, hogy bár Malakiás feddésének engedett és a törvény betűjét formálisan teljesítette, tizedet fizetett, mégis ez által fölé emelte magát egy másik embernek. Mivel létrejött benne ez az elbizakodottság, ez a vallási felsőbbrendűség, így még egy hozzá képest formálisan bűnösebbnek tűnő (nem vallásos, nem „egyháztag”) ember is közelebb volt nála az üdvösséghez.
Lenézhetünk-e, lekezelhetünk-e, kriminalizálhatunk-e ma egy külsőre bűnösnek látszó világit, akár egy más vallásút, egy bevándorlót, egy migránst, egy baloldalit, egy liberálist, stb. anélkül, hogy az újszövetségi mércétől, az Atya ajándékától, Jézus Krisztustól és az Ő alázatától el ne térjünk?
A Máté6;1 szerint semmilyen adományozást ne tegyünk az emberek előtt, hogy lássák a mi jócselekedetünket, mert így az emberektől lesz dicséretünk. Így nem az Atya ajándékát, Jézus Krisztust visszük, és nem Őt dicsőítjük, hanem magunkat, és elvész az ajándék mennyei értéke. Ez tehát újszövetségi mérce, amint az 1. Korintusbeli levélben is szerepel, „hogy ne dicsekedjék Ő előtte egy test sem”. Vajon amikor adománygyűjtő TV reklámokban önmagunk jócselekedeteit hirdetjük, nem térünk-e el a fenti, újszövetségi mércétől? Nem tolódhat-e el a dicsőség valamilyen mértékben Jézus Krisztusról egy vallási felekezetre?
Számon kérhető-e tehát bárkitől az Egyházban a tizedfizetés ószövetségi, formai, betű szerinti mércéje? Ha megtörténik ilyen, tarthatjuk-e azt jelentéktelennek?
A fentiekből is jól látható, hogy a tizedfizetés, az egyházi adomány felajánlása körüli polémia igazából ennél mélyebb tartalomról szól. Ez pedig nem más, mint az úgynevezett „törvénykezés”. Amikor a krisztusi hit mellé vagy helyett külső elvárásokat, bibliainak tűnő, de pusztán formai követelményeket helyeznek hívőkre, mintha azok üdvösségi feltételek, vagy az Egyházhoz tartozás feltételei, vagy az Úr követésének feltételei lennének. A tizedfizetéssel kapcsolatos ószövetségi mérce hangsúlyozása az Újszövetségben, ugyanolyan, mintha azt mondanánk, hogy a szombatot is a törvény betűje szerint kellene megtartani, vagy akár a körülmetélkedést szintén a testen kívül követelnénk meg az Újszövetségben. Törvénykezés annak a számon kérése is, hogy ki, hányszor, mikor járt gyülekezetben, hiszen ez is egy külsőség, nem az újszövetségi mérce.
Mivel előző blog bejegyzéseim kapcsán többen kérdezték, kérdőjelezték meg, hogy miben hiszek, íme, leírtam, talán segíthet a félreértések elkerülésében.
És most nézzünk meg még egy igét a Bibliából, amit előszeretettel olvasunk fel az adakozásra buzdítás céljából. Zsid.13;15-16:
„Annak okáért ő általa vigyünk dicséretnek áldozatát mindenkor Isten elé, azaz az Ő nevéről vallást tevő ajkaknak gyümölcsét.
A jótékonyságról pedig és az adakozásról el ne felejtkezzetek, mert ilyen áldozatokban gyönyörködik az Isten.”
A 15. vers szerint az újszövetségi áldozat az, hogy Jézus Krisztus nevéről tesz vallást az ajkam, ez az Isten dicséretének az áldozata. Vagyis ugyanúgy, mint Ábel, nem a magam cselekedetével, áldozatával dicsekszem, hanem Isten adományát emelem fel és mutatom fel. Ezt is csak általa tehetem meg.
A 16. versben szereplő jótékonyság szó az eredetiben egyáltalán nem konkrétan anyagi áldozatot jelent, hanem annál jóval szélesebb körű, mindenre kiterjedő cselekedetet, és arról szól, hogy el ne feledkezzek arról, hogy az a fentiek értelmében megfelelő tartalmú legyen az, amit teszek.
 Az adakozásra használt kifejezés az eredetiben pedig a „koinonia”, vagyis a közösség, közös részesedés. Így tehát el ne felejtkezzek a 15. versben leírt újszövetségi áldozat gyakorlásakor arról, hogy azt csak Krisztus áldozata által tehetem.
Ez az ige szakasz nem egy külső forma gyakorlására buzdít, hogy formailag adakozzak, hanem egy Krisztussal azonosuló, az Ő ajándékát felmutató belső hozzáállásra, a hit megtartására, ami a szívben van.
Legyen ez most a végszó.

2016. szeptember 3., szombat

Elveszik-e a pénzt a hívőktől ... a Hit Gyülekezetében?



Elveszik-e a pénzt a hívőktől…
…a Hit Gyülekezetében?
Gondolkodj újra velem, kérlek, testvérem! Segíts, hogy bölcsességre jussak! Felelj, hadd kérdezzelek, mondj valami okosat! Taníts, hogy balgatag ne maradjak!
Avagy Schiffer András szavaival élve, fussunk neki még egyszer, méghozzá: Szőröstől-bőröstől, Balavány Györgyöstől.
1. Miért van az, hogy ez a kérdés, ez a téma, mindig újra előkerül? Pedig hivatalosan már oly sokszor mondta nekünk a képernyőn egy mosolygós arc, hogy: „Ez nem igaz, senkitől nem szedünk tagdíjat, nem található a tagok fizetési kötelezettségére vonatkozó semmilyen előírás, vagy szabályzat.” – Megerősíthetem, ez tényleg így van.
Létezhet-e, hogy mindennek ellenére mégis kényszerítve érezhetik magukat az istentiszteleteket látogató hívők az adakozással, tizedfizetéssel kapcsolatban? Létezhet-e egy szabályzatban előírt kötelezettség nélkül is működő kényszer? Meg lehet-e fosztani valakit a szabadságától az adakozás, tizedfizetés területén anélkül, hogy ennek írásban, hivatalosan deklarált formája létezne? Nem lehet, hogy azért ismétlődik meg ezzel kapcsolatban a kérdés mindig újra és újra, mert erre a választ mindeddig kikerülte a válaszadó és a kérdezőkben így továbbra is ottmaradt a megválaszolatlan hiányérzet? Vajon valóban nem érti a kérdést, vagy nem akarja érteni és ezért kerüli ki a hiteles, valódi válaszadást a prédikátor?
Emlékezzünk meg most is mindenek előtt arról, hogy a 80-as évek végén a maitól teljesen eltérő, más gyakorlat működött a gyülekezetben. Gyűjtés istentiszteleten minden szökőévben volt nagyságrendileg (pl. ha valakin segíteni kellett valamilyen tragédia folytán, mint mondjuk a házának a leégése, stb.), tizedet pedig az a szerencsés tudott fizetni, aki elég kitartó volt ahhoz, hogy kinyomozza, hogy ezt hogyan, kinek, milyen formában tudja megtenni. Megkockáztatom a kijelentést, hogy a tizedfizetésről még tanításban sem hallottam senkitől semmit, csak a Bibliát olvasva találkoztam vele, hogy van ilyen és kedvet is onnan kaptam hozzá.
Mára a gyűjtés heti rendszerességgel ismétlődik, az istentiszteletnek szinte elválaszthatatlan része, amelyre az összejövetel központi részében, közvetlen a dicséret után és a prédikáció előtt kerül sor. Ezen kívül zajlanak a tv-ben az 1%-os gyűjtéshez kapcsolódó kampányok, valamint reklámok, melyek a karitatív tevékenységeinkre hivatkozva igyekeznek adományt gyűjteni.
2.a) Nézzük most szegény, elcsépelt, rongyosra idézett, szélvésztől hányt-vetett kulcsigénket, melyet a legtöbb gyűjtés (heti gyakoriság) alkalmával nekünk felolvasnak. Aki szűken vet - mondja Pál - az szűken is arat, és aki bőven vet, az bőven is arat (2Kor.9;6-7). Mire vonatkozik a „szűken”, ill. „bőven” történő vetés - kérdezem én tőletek? Olvasd el újra és gondolkodj, kérlek! Nem, nem a pénzed mennyiségére, összegére, nagyságára. Nem. Nem arra vonatkozik, hogy minél többet adsz, annál jobban teszed, és minél kevesebbet adsz, annál rosszabbul cselekszel. A 7-es vers szerint az ember szívére, szívének állapotára vonatkozik, legkonkrétabban pedig arra, hogy mennyire külső befolyástól, kényszertől mentes (ez a „bőven” állapota a szívnek). Pál az egész gyűjtésnek a lebonyolításában, mondhatjuk, hogy az összegyűjtött adományok értékével szemben is a legfontosabbnak azt tartotta, hogy ez az alapelv véletlenül se sérülhessen senkinek az esetében. Hogy tovább sarkítsam és még egyértelműbbé tegyem: inkább ne adj, mint hogy esetleg, véletlenül, külső befolyás, kényszer hatása alá kerülj. Csak a saját elhatározásból, előre eldöntött adományt kívánta elfogadni Pál a jeruzsálemi rászorulóknak történt gyűjtésben. (Istennek nincs szüksége a pénzedre, Apcsel.17;24-25). Tehát én azt kérdezem tőletek, hogy a 2Kor.9;6-7 verseinek interpretálása ezzel az eredeti tartalommal történik-e általában a gyűjtéskor? Amikor azt mondjuk a pulpitusról, hogy az adományozandó összeg tekintetében mindig a több, a nagyobb van az Úrtól, akkor helyesen interpretáljuk-e az idézett igeverseket? Nem hozunk-e létre hangsúlyeltolódást az ige használata folyamán és nem keltünk-e olyan hatást bárkiben, hogy a Biblia eredeti szándékánál erősebb késztetés alakuljon ki az adomány fizetése iránt? Pál, vagy bárki a Bibliában tényleg heti 2 alkalommal tartott gyűjtéseket? Pusztán a gyűjtés sűrűsége és az idézett ige „enyhén” csúsztatott értelmezése által nem kerülhetnek-e minden jó szándék ellenére is kényszer/törvény alá némelyek? Nem a szabad akaratból, önként történő cselekvés ellen fejtünk-e ki befolyást éppen?
2.b) De nézzük tovább, a java igazából még csak most következik a kérdéseimnek. Ananiás és Zafira története alapján (Apcsel.5;1-5) a 90-es évek második felében az a magyarázat hangzott el a színpadról, hogy Isten ítélete azért sújtott le rájuk, mert nem adták oda a gyülekezetnek az eladott házuknak a teljes árát, hanem annak csak egy részét. Először is, megfelel-e ez a magyarázat az igazságnak? Olvasd el, kérlek, nézd meg, és úgy válaszolj. Mit olvasol? Azt, hogy Ananiásnak nem volt önkéntes, szabad elhatározása arra, hogy a házának az árát a gyülekezetnek adja. Abban volt hite, hogy ne adja oda. Sajnos nem merte megcselekedni ezt a hitét, vagyis megtartani a házát, ill. annak árát. Félt attól, hogy így a közösség el fogja őt utasítani. Erre a félelmére hallgatott és megpróbált az általa vélt gyülekezeti elvárásnak megfelelni úgy, hogy azt hazudta, hogy ő is odaadta a házának a teljes árát a gyülekezetnek, pedig ez nem volt igaz, csak egy részét adta oda. Péter apostol így értékelte a történteket: „Megmaradva, neked maradt volna meg, eladva is a te hatalmadban volt. Akkor miért csináltad ezt?” Ananiás és felesége tehát nem éppen egy rosszul értelmezett adakozás végrehajtása miatt került bajba? Nem azért kerültek bajba, mert adtak akkor, amikor lelkiismeretük szerint, az önkéntesség mércéje szerint nem kellett volna? Ennek az igének ilyen durva félremagyarázása nem okozhat a hallgatóságban is ugyanolyan félelemből, kényszerből megszülető adakozást, mint Ananiásban? Amikor nekünk szegezik a kérdést: elveszik-e a Hit Gyülekezetében a pénzt a hívőktől, nem állhatnak ilyen tapasztalatok is a kérdezők mögött? Ezek a prédikációk vajon alkalmasak arra, hogy némelyekben azt az érzést keltsék, hogy el akarják venni a pénzem? Ezzel az üzenettel nem valóban azt mondjuk, hogy Isten megbüntet téged, ha nem adod ide a pénzed? Nem úgy tesszük ezt, hogy közben a Bibliát félremagyarázzuk? Nem az Isten Igéjével történő visszaélés ez, amint ilyenekről Balavány György is említést tesz nagyon helyesen, mint minden vallással (kereszténységgel is) kapcsolatban fellelhető negatívumról? Nem úgy sikerült megint kioktatnunk valakit, hogy annak egyébként teljesen igaza van? A kioktatásunkkal egyben nem követtük el azon nyomban megint a Biblia félremagyarázását, vagyis azt, amiről Balavány György beszél? Tényleg fel kell falnunk mindenkit, „szőröstől-bőröstől, Balavány Györgyöstől? Az egyház mai erkölcsi és szellemi állapotát tekintve van-e egyáltalán hitelessége és ebből fakadó bármilyen alapja, hogy a világot elítélje, számon kérje, kioktassa? A biblia nem arról beszél-e, hogy egy „pogány”, egy magát nem kereszténynek valló inkább fog üdvözülni, amennyiben lelkiismerete szerint igazságosan éli az életét, mint egy keresztény, aki a Biblia ismeretével dicsekszik, és közben pedig éppen áthágja Isten útmutatásait (Róma2;13-29)?
3. a) És most nézzük talán a legizgalmasabbat. Ennek a pontos időszakára kicsit nehezebben emlékszem, de nagyjából talán 2000 körüli esemény lehet. Az istentiszteleten felolvasott igeszakasz a Malakiás3;8-10. A felolvasást követően a pulpitusról a pásztorunk jelentőségteljes arckifejezéssel, fennhangon tette fel a kérdést a feszülten figyelő gyülekezetnek: „Na, ki az a hazug, aki nem fizet tizedet?” A la natúr megvizsgálva így elsőre ezt a mondatot, tartalmazza-e azt az állítást, hogy aki nem fizeti a tizedet, az hazug? Ki az egy keresztény gyülekezetben, akinek feltett szándéka az lenne, hogy hazug lesz? Következik-e ebből a mondatból az, hogy ha én nem akarok hazug lenni, akkor tizedet kell fizetnem? Az egyház vezetőjétől, a legnagyobb szellemi/vallási tekintélytől elhangozva ez a kijelentés, bírhat-e legalább akkora erővel a hallgatóság számára, mint bármely szabályzatban rögzített tagdíj kötelezettség? Egy tagdíj kötelezettség áthágása esetén nem csak egy emberi szabályt hágok-e át, míg a szellemi vezető által hirdetett ige esetében Isten parancsát? Alkalmas-e arra ez a mondat, hogy az önkéntességemtől, a saját elhatározásból, szabad akaratból történő adakozástól engem megfosszon? Hol a szabadság, hogy ha hazug leszek akkor, ha nem adok? Na, de hát ez van a Bibliában, ezt írta Malakiás! – mondod te. Igen, ott, akkor, azoknak, az Ószövetségben – mondom én. Nem eltérő-e a Biblia, az Újszövetség szellemiségétől úgy idézni ezt a verset, mint ha ma, az újszövetségben, mindenkire, mindenkor egy kötelező törvény lenne? Az Újszövetség nem megváltott-e minden törvény, azaz kényszer, külső kötelezettség alól? Hol teszünk említést azokról az igékről, amelyek a Malakiás üzenetével ellentétben éppen arról szólnak, hogy utálatos volt Isten előtt az adomány gyakorlása? (Ámós5;21-23 és Mikeás3;1-11 és Mikeás6;7-8 és Esa.1;11-13 és Hós.6;6 és stb.)
3. b) Nem a hívő elkötelezettségének adományokban történő mérése ellen tiltakozik-e Jézus a Máté23-ban (Máté23;16-23)? Nem azt állítja-e itt, hogy az egyháznak fizetett adomány nélkül is megáll az Isten iránti elköteleződés? Az Újszövetség egyik legismertebb részében, a „szeretet himnuszában” (1Kor.13;3) nem azt írja-e Pál, hogy teljesen felesleges minden adomány, ha nincs mögötte szeretet? Nem azt mondja-e Jézus (Máté5;23-24), hogy ne az egyháznak fizess adományt, ha a testvéred ellen meg éppen vétkezel? Ne pénzzel próbáld kompenzálni a bűnödet! Nem a törvény áthágásának minősíti-e Jézus, ha valaki úgy fizet pénzt az egyháznak, hogy abból az összegből a hozzátartozóinak kellene részesülnie (Máté15;3-5)?
Kérdezem, hogy az elmúlt 30 év alatt milyen arányban történt az adakozással kapcsolatban a fenti igéknek a hirdetése és milyen arányban az arra történő buzdítás, hogy: „adj(!)”? Az én tapasztalatom tragikus, az én tippem az arányra úgy néz ki, hogy: 1:1000. Az 1 vonatkozik arra, leegyszerűsítve, hogy „ne adj”.
Kérdezem továbbá, hogy csak nekem volt-e olyan tapasztalatom, hogy a gyülekezetnek való adakozásra hivatkozva valaki nem fizetett ki munkabért az alkalmazottjának, vagy ugyanerre hivatkozva világi üzleti partnere felé nem teljesítette a leszállított áruért járó ellenértéket, felnőtt korú „lány” édesanyja nyugdíját kérte/fogadta el segítségként, amit aztán a gyülekezetnek adakozott, hogy ne legyen bűntudata, stb.? Csak nekem van-e olyan tapasztalatom, hogy a testvérek személyes kapcsolataikban számon kérik egymástól, hogy ki nem fizet tizedet?
Nem lehet-e, hogy a hatalmi ágak az egyházon belül is jobb lenne, ha ekkora méreteknél már szétválnának? Az igét hirdető, annak szellemi tisztaságát felügyelni hivatott tekintély nem kerül-e ellentmondásba önmagával, amikor ugyanő egy szervezet (gazdasági) vezetőjeként a szervezet anyagi prosperitására törekszik? Az ősegyház egyik első komoly döntése nem éppen a két „hatalmi” ágnak a szétválasztása volt-e a növekedés miatt (Apcsel.6;1-7)?
A kérdés továbbra is az, hogy merre megy a hajó? Felfaljuk-e a világot és saját magunkat is szőröstől-bőröstől, Balavány Györgyöstől? Vagy van bennünk nyitottság szembe nézni önmagunkkal, beleértve a hibáinkat és korrigálni az irányt, átállítani a vitorlákat? Inspirációul a gondolkodáshoz, álljon itt végül a Máté12;7: „Ha pedig tudnátok, mi ez: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot, nem kárhoztattátok volna az ártatlanokat. Mert a szombatnak is Ura az embernek a Fia.”

2016. augusztus 20., szombat

Merre megy az egyházunk hajója?



Testvérek, hallgassátok meg kérdéseimet! Merre megy gyülekezetünk hajója? Segítsetek megválaszolni, kérlek! Gondolkodjatok velem és szóljatok valami okosat! Hadd kérdezzelek, mondjatok ítéletet! Tanítsátok a balgatagot valami jóra!
1) Mikor a 80-as évek végén, a budaörsi ház pincéjében (Hit Gyüli), egy szűkebb körű összejövetelen, sokaknak ellenvetése mellett, mégis szervezetté alakult a gyülekezet és Sándor megnyugtatásul mondta, hogy ő sem kíván a felekezetté válás irányába haladni, később nyugodtan szaván foghatjuk, csak most a legalizálás miatt kell ezt meglépnünk – Kérdezem tőletek: nem lettünk-e túlságosan legalizáltak? A társadalmi súlyunk növelésével nem dobtunk-e ki a kukába alapigazságokat? (1Thess.5;21-22) Nosza, vizsgálódjatok, kutassatok, gondolkodjatok és feleljetek!
a) Van-e bármilyen elfogadható indok arra, hogy a 80-as évek végén a Pat Robertson által képviselt és Sándor által elutasított „Királyság teológia” követőivé, gyakorlóivá lettünk?
Ez a teológiai irányzat, mint tudjuk, azt vallja, hogy Jézus Krisztus visszajövetele előtt az egyház fogja politikai/társadalmi berendezkedés szintjén megvalósítani Isten uralmát a Földön.  Ennek érdekében a 80-as évek végétől egyre erősebb politikai befolyást igyekeznek érvényesíteni Amerikában a törvényhozásra, a döntéshozatalra, kormányzásra. Így az evangélium értékeinek a képviselete a személyes kapcsolatok hiteles bizonyságtevéseiről átkerül a politikai érdekérvényesítés, alkuk és a közélet színtereinek, a médiáknak a felületén folyó társadalmi háborúknak a színpadára. 
Egyik leglátványosabb mutatója a jelenségnek a homoszexuálisok térnyerése ellen folytatott küzdelem. Kérdezem én naivan: Eredményre vezetett ez Amerikában az elmúlt közel 30 év alatt? Nem azt látjuk éppen, hogy a homoszexuális mozgalmak legnagyobb virágzásukat élik? Tovább megyek: a politikai/állami eszközökkel folytatott harc nem éppen az ellenkezőjét érte el? Nem éppen gerjesztette az ellenállást a homoszexuális szféra részéről? Az amerikai társadalom óriási kettészakadásának nem éppen generátora volt az elmúlt évtizedek Pat Robertson féle politikai aktivitása minden eredmény nélkül? Lehet-e vallási erkölcsöt érvényesíteni állami/politikai eszközökkel?
Megoldotta-e a mozgalom által támogatott amerikai elnök, Georg Bush pl. a nemzetközi jogot semmibe vevő iraki háború megindításával a térség biztonságpolitikai fenyegetettségét? Elnöksége alatt nem mindent elsöprő mélységbe sodródott-e az USA népszerűsége a világban? Nem rombolta-e le ezzel együtt az újjászületett keresztények jó hírét is világméretekben? Mi indokolja a változást a Hit Gyülekezete részéről, hogy a 80-as évektől eltérően mindebben részt vegyen, támogassa? Míg korábban az újjászületett keresztényeket olyan nevek képviselték a világ felé, mint Kenneth Hagin, Derek Prince, stb. ma tényleg normálisnak tartjuk, hogy egy ilyen név úgy hangzik, hogy: Donald Trump? Nekem, „együgyünek,” ez vállalhatatlan! Vitázz velem, érvelj, szólj, taníts testvérem bátran, hadd okuljak! Lehet, hogy velem van a baj!
b) Mivel magyarázható, hogy az evangéliumi értékeknek ma elsősorban politikai befolyás és az állammal való összefonódás révén (egyházügyi törvény, státusz elfogadása, hittanoktatás a közoktatási intézményekben, közoktatás oktatási intézményeinek vallási tulajdonba vétele) kívánunk érvényt szerezni itt, hazánkban is, ahelyett, hogy a hiteles személyes kapcsolatok bizonyságtételein keresztül épülnénk tovább?
Amikor 1987 elején megtértem, bibliai alaptanításként szívtam magamba a Sándor által is képviselt „állam és egyház szétválasztása” elvet. Megtanultam, hogy már az Ószövetségben is ezért volt szétválasztva a királyi és papi intézmény (2Krón.26;16-21.) és hogy Izrael történetében például egy föníciai papnő, Jézabel volt az, aki beházasodva a királyi házba (1Kir.16;30-33), az államot használta fel bálványimádó kultuszának terjesztésére és ennek útjából államhatalmi eszközökkel tüntette el a más hitet követőket (1Kir.18;4 és 1Kir21;1-16). Ez pedig minden addiginál nagyobb bűne lett az országnak.
Ma olyan kormánya van Magyarországnak, amelynek programját korábbi kormányzása idején és most is egy vallási klérus állította össze. Ebben a világ problémáinak okozójaként például az ateisták nevesítve is vannak és célkitűzése egy vallási értékeket/érdekeket képviselő kormányzás. Orbán Viktor kifejtette nyilvánosan is, hogy mint Isten megbízottja és Istennek felelősséggel tartozó kormányfő kívánja vezetni hazánkat. Istenfélelmére hivatkozva tekintette nyilatkozatában jelentéktelennek az alkotmányt, a parlamentarizmust, a hatalommegosztást, a fékek és ellensúlyok demokratikus rendszerét. Hűen szavához, a demokrácia írott és íratlan törvényeit áthágva ezeket fel is számolta. Az országházban „tárolt” korona sem muzeális értékként van ott, hiszen akkor a Nemzeti Múzeumba került volna. A nemzeti korona eszméje azt tartalmazza, hogy az ország fölötti politikai hatalmat egyenesen odafentről adományozzák az állam vezetője számára.
Testvéreim, ébresztő! Jó reggelt kívánok! Ma Magyarországon a Csíksomlyói Boldogasszony és bálványszobra kultuszát terjesztő kormány és kormányfő van államcsíny által, törvénytelenül bitorolt hatalmon. A „Boldogasszony” égi személyétől származtatják hatalmukat, nem pedig az alapvető emberi jogokból, vagy az alkotmányból, vagy a törvényességből. Mekkora a felelőssége kérdezem én annak a közösségnek (a mienknek), amely a társadalmi hatósugarát több százezresre teszi és semmit nem tett/tesz ekkora jogtalanságnak, bűncselekménynek a megakadályozására? Szerintem ma Márdokeus nem támogatna egy ilyen Hámáni hatalmat. Mivel tudjuk magyarázni, hogy ennek a kormánynak a vallásüldöző „törvényére” nem mondtunk nemet, nem utasítottuk vissza a számunkra felajánlott kedvezményeket és nem léptünk fel határozottan ártatlan személyek és közösségek alapvető emberi jogaiktól történt megfosztása ellen? Mi a magyarázata annak, hogy ma elfogadható számunkra az állam és vallás összefonódása? Valóban úgy gondoljuk, hogy így az 1%-ból és az állami költségvetés támogatásából kiszorulók pénze az, amire majd szert téve építhetjük az Isten házát? Elfogadható-e ezzel kapcsolatban a gyülekezetünk pásztorától (Sándor, tőled) indokul, hogy ezek az egyházak nem voltak jók hozzánk korábban? Nem épp itt lett volna az ideje, hogy mi azok legyünk (Máté5;44-47 és Róma12;20-21)?
Az irgalmas szamaritánusról gondolkodj, most kérlek, kicsit velem! Egy Jeruzsálem és Jerikó között bajba jutott emberen nem segített egy felkent pap, egy felkent lévita. Kenetük volt, segíteni nem segítettek. Biztosan odaértek a szokásos templomi szolgálatukra, el is látták. De már úgy, hogy közben az Isten törvényét áthágták. A pozitív szereplője a történetnek „sajnálatos” módon nem a 2 kenettel bíró személy lett, hanem egy szamaritánus. Emlékezzünk meg egy pillanatra arról, hogy Szamaria lakossága egy betelepítettekből és azok keveredéséből kialakult, saját nemzeti identitással így kevéssé rendelkező migráns/bevándorló csoport volt, a zsidók által lenézett. Nem tartoztak a választott nép közé. Amikor a tanítványok tüzet szerettek volna lehozni rájuk az égből, Jézus leállította őket. Majd amikor Jézus politikai befolyás és állami részvétel nélkül (érdekes, nem volt rá szüksége) szóba állt (!) ott egy szamaritánus asszonnyal és személyesen bizonyságot tett neki, az megtért és utána látjuk, hogy Filep evangélista folytatta tovább a személyes bizonyságtételt, az etnikai különbségeket alárendelve az evangélium örömhírének, a megváltás egyetemesen, minden nemzet számára érvényes üzenetének.  Pál azt írja ugyanígy rendelte alá nemzeti identitását a különböző kultúrában élő sok-sok féle etnikai hovatartozású személy felé történő igehirdetés (és nem politikai vagy fegyveres harc) során és nem a zsidó származás nacionalizmusának az ápolásában látta az evangélium szolgálatának az útját (1Kor.9;19-23 és Róma1;14).
2) Mire föl a mostani liberalizmus ellenesség? Miből gondoljuk, hogy az antikrisztusi rendszer államformája a liberalizmus lesz? Miből gondoljuk, hogy a kölcsönös nemzetközi együttműködés képessége önmagában Ördögtől való lenne? Ki találta ki ezt a …? Senki nem olvas Bibliát? A Jelenések 17-ben a vörös fenevadon ülő nő nem éppen az állam és vallás összefonódásának rendszerét mutatja be, mint az Antikrisztus birodalmának jellemző képét? Ez az utolsó gonosz birodalom nem attól romlott, mert nemzetközi együttműködést, szövetséget tudhat maga mögött, hanem éppen attól, mert felszámolta a hatalommegosztás, állam és vallás szétválasztásának bibliai alapelvét. Az ember egyéni, alapvető jogainak helyébe a közösségi érdeket tette, ez ad neki jogalapot a hatalmától független személyek és csoportok üldözésére. Az antikrisztusi birodalom romlottságának az ellentéte nem a „nemzeti”, hanem éppen az állam és egyház szétválasztását képviselő bibliai és egyben liberális államfelfogás. Az életnek egy olyan megközelítése, amelyben a jó értelemben vett vita, a különböző álláspontok nyílt ütköztetése a korrektség megtartásával, valamint az együttműködés készsége jól megférnek egymással. Ez az, amiben a Nyugat, az Európai Unió több száz évvel előttünk tart. Nem lehet, hogy inkább tanulnunk kellene ezt a hozzáállást, attitűdöt, magatartást? Nem lenne jobb nem visszaröpíteni magunkat a középkor bugyraiba? Luther, Crowell, James Madison, az angol puritánok, a német evangélisták, a magyar reformátorok és a többiek mind forognak a sírjukban látván azt, ami ma történik. Ne felejtsük el, a Bibliában nem szerepel az Európai Unió kifejezése. Hanem Róma városa van megnevezve, mint a vörös fenevadon ülő Babilon fővárosa. Az egész történelem folyamán a liberalizmus üldözője és irtója volt. Most is formálja, alakítja új szövetségi rendszerét, sajnos a Hit Gyülekezete jelen pillanatban éppen a hatása alatt áll. És ne gondoljuk azt se, hogy az Antikrisztus annyira pancser lesz, mint Orbán Viktor. A kormányfőnk beszéde teli van könnyen beazonosítható diktatórikus elemekkel. Az Antikrisztus ennél sokkal ügyesebb lesz, a beszédében el fogja tudni hitetni, hogy ő mindenki jótevője, toleráns, senkit ki nem rekesztő személy. Erre a mi Viktorunk képtelen. Szerencsére!
3) Úgy 2000 körül hangzott el egy csarnokbeli 3 napos istentiszteleten, már a BAGY kiválása után, a szószékről, mindenkinek a füle hallatára, hogy akik itt maradtunk, most már levonhatjuk a következtetést, hogy a pásztorunk kipróbáltságát végre elfogadjuk és felejtsük el a „Szent Lélek személyes vezetése felfogást”, hallgassunk inkább a pásztorunkra. Mondta ezt a pásztorunk, Sándor. Csak az én Bibliámban szerepel a Galata levél (Gal1;8-12), testvérek? És a Korintusbeliekhez írt 1. levél (1Kor1;11-15. és 1Kor3;3-11)? Az is? Akkor esetleg az 1. Királyok könyve 13. részében leírt történet? Szóljatok, testvéreim, szálljatok vitába velem, okítsatok, tanítsatok, hogy bölcsességre jussak! Bevallom, én még csak ott tartok, ahol az Apcsel 17-ben leírt Bérea városbeli emberek (Apcsel17;11), velük együtt kutatom az írásokat, hogy vajon így vannak-e ezek? És még mindig ott tartok, amit Pál apostol mondott, hogy az Úr a Szent Szellem által az én szellememben megelevenített igéjén keresztül kijelentést ad nekem és így vezet. Ehhez tértem meg, erre hallgatok.
4) Már csak egy dolog, ha megengeditek. A Vidám Vasárnapban a gyülekezettől éppen az állam és egyház szétválasztását számon kérő újságírónak a lehordása, megszégyenítése, szó szerint le Jakobinusozása. A Jakobinus alatt gondolom, hogy az újságíró feltételezett vallásellenességét és a vallásnak a politikába történő beleszólásának elutasítását kell értenünk, a Sándor le Jakobinusozása alatt pedig azt az ítéletet, hogy ez a jakobinus terrorhoz vezetett és így csúnya, elutasítandó dolog ez. Szeretném leszögezni, hogy a jakobinus terror nem csak a vallás képviselői felé nyilvánult meg, hanem saját mozgalmának tagjai, azaz befelé is. Lásd például Danton és társai kivégzését. A jakobinus terror legfőbb jellegzetessége tehát nem a vallásellenessége, nem attól lettek terroristák, mert az állam és vallás szétválasztását képviselték. Hanem éppen fordítva, ahogyan azt Andrzej Wajda filmje a 80-as évekből például olyan kiválóan bemutatja, a hatalommegosztás rendszerének, a hatalmi ágak szétválasztásának, vagyis a ma liberálisnak nevezett demokratikus alapelveknek a felszámolása miatt süllyedt a jakobinus mozgalom terrorizmusba, mivel nem tartott ki szilárdan e demokratikus alapelvek mellett. Robespierre a saját táborának a híveit is likvidálta, ha valaki meg merte kérdőjelezni a konvent, a szétválasztott hatalmi ágak és független bíróság fölé terpeszkedő személyes hatalomgyakorlását. Nem ostobaság egy közösség részéről – kérdem én – hogy egy vagyont költ egy olyan TV műsor közvetítésére az ATV-n, amelyen keresztül folyamatosan saját maga rontja a presztizsét? Teljesen rendben van, hogy adakozó személyek anyagi áldozatát egy az egyházat egyre rosszabb színben feltüntető műsorra fordítják? Teljesen rendben van, hogy a gyülekezethez és pásztorához igen szoros szálakkal kötődő TV csatornán az egyház úgy jut bevételhez, hogy etnikumok ellen uszít? Teljesen rendben van, hogy ha valaki rá mer kérdezni arra, hogy miképpen történik a pénzek felhasználása, azt szakadárnak nyilvánítják, mint Bartus Lászlót szintén a Vidám Vasárnap műsorában? Én kb. 15 évvel ezelőtt tettem fel ezt a kérdést azért, mert a gyülekezet egyre szélesebb tevékenységei folytán volt, amit szívesen támogattam volna, volt, amit nem. Válasz az óta sincs. Ma már nem adakozom a gyülekezetnek, sőt, azóta, hogy nem állt ki a többi „kisegyház” jogainak a védelmében és így azoknak nem ajánlható fel már az 1% sem, így az 1%-ot sem adom már a gyülekezetnek. Tudja valaki, hogy korábban mennyit adtam? Nem. Tudja valaki, hogy így mennyit nem adok? Nem. Jó nagy ostobaság ez így? Igen! Az általunk oly sokat szidalmazott Európai Unióhoz tartozó nyugati cégnél az átláthatóság nem kérdés. Pedig az egy alkalmazotti jogviszony. Mégis rájöttek arra, hogy ha nyilvánossá teszik a bevételeket és kiadásokat, azzal bizalmat hoznak létre és elkötelezettebbé teszik, bevonják a dolgozókat. Az egyházban tényleg nem tudhatom, hogy mire adom a pénzem? Fordítsuk le utcanyelvre. Te pénzt kérsz tőlem az utcán és én nem kérdezhetem meg, mire költöd. Mit szól ehhez a világosság, a nyilvánosság Istene? És, ha már a Bartus szóba került. Hogy van az, hogy egy keresztény gyülekezet pásztora egy prédikáció alkalmával beszámol arról, hogy illegálisan, hivatalosnak beállított (ellenőrizhetetlen) dokumentumot vásárolt. Majd a hitelességét ellenőrizhetetlen dokumentum alapján egy embert teljesen lejárat a nagy nyilvánosság előtt. Ezt követően a bíróság kimondja a dokumentum hitelességének bizonyíthatatlanságát. Nem egyszerűbb lett volna 15-20 évvel ezelőtt a könyv által feszegetett kérdésekre hitelt érdemlően választ adni, még akkor is, ha a könyv megszületése lehet, hogy nem a legszerencsésebb módja volt a felvetéseinek a közlésére?
Vajon lesz még idő, amikor megtudhatom, hogy mikre adakozhatok és lesz újra inspirációm arra, hogy adjak is? Merre tart a hajó? Vannak e jogos, méltányolható indokok erre a nagy kormánylapát fordulatra? Matrózok, gépkezelők, tesók! Gondoljátok át, amiket írok és okítsatok, szóljatok, ne hallgassatok! Kapitány, nem kellene levonni néhány konzekvenciát és vállalni a felelősséget, mielőtt a fregatt teljesen zátonyra téved?

Írta: Bakonyvári Szabolcs,   2016.08.20. Budapest
bakonyvari.sz@gmail.com